tudom, nem a legújabb, de ennél jobb albumkezdést nem nagyon hallottam még…
szabó benedek és a galaxisok
vannak egymáshoz illő dolgok. ezek azok.
meghalt rachid taha, aki megszerettette velem a rait. 1999-ben találkoztam először a zenéjével a szigeten, amikor fényes nappal és alig pár ember előtt adott egy fantasztikus koncertet, -mint később megtudtam abszolút szokványos módon- teljesen beszívva. öcsivel voltam és feleségével, akinek az volt első magyarországi látogatásának a második napja és igen pozitív kép alakult ki benne budapestről, nem kis részben ennek a koncertnek köszönhetően.
ez kb akkori:
és egy másik videó, amiben a volt clash tag mick jonesszal és a legendás brian enóval egy színpadon játszik egy clash számot, a rock the casbah-ot.
nincs benne semmi igazán különleges, de ez akkor is egy fantasztikus konstelláció: jim jarmusch videóra veszi, ahogy joe strummer felénekel egy dalt (rose of erin) egy stúdióban. ami -ráadásul- szeptemberben fog megjelenni először stúdió minőségben, a “joe strummer 001” lemezen.
a szolgálólány meséje elég megosztó. de ezt hagyjuk. nekem bejön és nincsenek érveim azokkal szemben, akik szerint ez nem más, mint egy szenvedéstörténet, szenvedéspornó.
a 2/6. rész tökéletes. és a végén van egy történés, ami meglepő és nagyon jó folytatást előlegez meg. de ami a legjobb, hogy teljesen váratlanul megszólal az x-ray spex. az “oh bondage! up yours!”, ami az egyik kedvencem. és még ráadásul még üt is. még ilyet!
hát ez nagyon jó!
nagy kár lett volna ezt kihagyni. az orosz pussy riot projekt egy színpadi darabját (performance? musical?) adta elő az akváriumban, kellemetlenül kevés néző előtt.
erős előadás volt, az egyik pussy tag, maria vladimirovna alyokhina (masha) történetét mesélte el ő maga, kyril mashenka és egy duó, az awott (asian women on the telephone – max és nastya), minimalista, repetitív és néhol nagyon magával ragadó zenei aláfestéssel. pedig csak billentyű, dob és szaxofon volt a színpadon.
a történet (ami alyokhina könyvét -riot days- veszi alapul), valahol a megváltó krisztus-székesegyházbeli incidensnél kezdődik, ami után az ortodox egyház nyomására 2 év fegyházra ítélték. ezért:
az előadás végig pörgős volt, végigment a (kirakat)peren, a rendőrségi zaklatáson, a kínzásokon át a börtönig, amit következetesen gulagnak tituláltak a színpadról, egészen az éhségsztrájkra adott brutális reakciókig. közhelyes, de a törékeny csajnak kinéző masha erős hangja teljesen összhangban van a történettel. elhiszem neki. itt ő a második megszólaló:
az egyértelmű politikai üzenetek (nem csak) a putyini diktatúráról szóltak, mindenki értette, pláne azok után, hogy arra utaltak, hogy magyarországnak is megvan a maga putyinja. no pasarán! üvöltötte közben kyril.
egy helyen aztán próbára tették a közönséget. miközben az urali gulágban átélt bántalmazásokról, hidegről és embertelenségről volt szó, a másik énekes, kyril, provokatív módon elkezdte ásványvízzel locsolni a közönséget. nagyjából a nézők 90 százaléka értette is, hogy nem mozdulhat, mert mi az a pár csepp ahhoz képest, amit alyokhina élt át a fegyházban. tűrni kell, jelképesen is, mert miattunk (is) élte át, amit.
reggel a berlini S9-esen
a babylon berlint nézve sokszor fészkelődik az ember, hogy “ezt már láttam”. úgy tűnik, hogy 1929 pont olyan volt, mint 2017 (vagy 2016, esetleg amilyen 2018 lesz). egy válság jeleit mutató berlin, ahol az oroszok (szovjetek. mindegy, vagy nem? szerintem igen) a kelleténél több befolyással bírnak. zsidók, migránsok, kommunisták, nácik és naiv balosok.
és egyszer csak brian ferry a színpadon. mintha ott és akkor született volna, még akkor is, ha az egész sorozat arra épít, hogy minden részletében próbálja felidézni, milyen lehetett az akkori berlin. a villamostól kezdve, a ruhákon át a hózentrógerekig.
sajnos nincs filmrészlet, csak a szám.