bob dylan gyerekkorom óta ott volt a nappalinkban, anyám-apám hallgatta, már nem emlékszem melyik lemezeit. aztán egyszer valami csoda folytán, 1983-ban (82-ben?) a gimnázium valamiért ki tudott vinni (az olasz) velencére egy busznyi gyereket, köztük engem is. gondolom mestrében szálltunk meg, nem emlékszem, de nem hiszem, hogy városi szállásunk lett volna. ott (mestre, szerintem) volt egy szokásos piac, ahol hamisított wrangler farmert vettem és egy lemezt, valószínűleg egy tudatalatti döntésnek engedelmeskedve, egy bob dylan-t. dupla, kék és válogatás. bob dylan’s greatest hits volume ii (1971).
furcsa, hogy inkább ez -és nem szüleim lemezei-maradt meg, szinte hangra pontosan az agyamban. most hallgatom és minden hang ott van ahol várom. válogatáslemez, így minden szám jó rajta, még a furcsa hangzású és lassú lay, lady, lay is bejön most. ezek szerint ezt is rongyossá hallgattam. mint tudjuk az illatok régi emlékeket keltenek életre, ehhez képest a zene meg (idő)kaput nyit egy olyan térbe, ahol találkozni tud a múlt és a jelen. féreglyuk. és most is bejön, ahogy a harmonikát tépi-fújja. ez pont az ellenkezője annak, amit a volt egyszer egy vadnyugatban bronson és egy rövid ideig fonda művel a hangszerrel. és a lemezen lévő a hard rain’s a-gonna fall meg valószínűleg a legjobb verzió. korábban már felraktam ide, egy másik kontextusban egy másik verziót. quinn, maggie, lady és a többiek. az érettségiig biztos, hogy az egyik olyan lemez volt, amit a legtöbbszőr raktam fel a lemezjátszóra. később vele hallgattuk sokat amikor próbáltunk felnőni, 18-19 évesen, úgy emlékszem.
egyszer (1979) anyám jamaicán dolgozott, ahol a helyiek figyelmeztetése ellenére betért néhány kingstoni garázsba reggae-t hallgatni. onnan jött haza úgy, hogy bob marley fan lett.
és így lett az első lemez amit hallottam tőle az akkor éppen pár hetes survival, amit teljes egészében afrikáról szól (bob geldof későbbi kampányainak előképeként). gyönyörű lemezborító volt, az akkor éppen aktuális afrikai országok zászlaival. és persze -céljának megfelelően- érzékenyítően is hatott (lásd ismét: geldof). így lettem én is 12 évesen marley fan. rongyosra hallgattuk vasárnapokon, családi körben.
a franc tudja, hogy hová tettem a boris vian könyveimet. azokban van egy csomó jazzes idézet, amiket itt most fel tudnék használni, idehozni, miközben áradoznék arról, hogy milyen kellemesen könnyű találni olyan kortárs jazzt, aminek időt lehet szánni (pláne, ha az ember épp beszerzett egy új fejhallgatót, amivel új horizontok nyíltak a mátrix felületén).
ilyen a the comet is coming. és persze, hogy ők is angolok. trust in the lifeforce of the deep mystery. az a címe (hő?) a lemeznek, ami beszippant, pláne némi, közepes, vagy túlzott tudatmódosítás esetén.
én nagyon el vagyok maradva. azt hittem, hogy up to date vagyok, mert figyelek néhány fiatal zenekart. olyan ez a lemez, mint a sci-fi. jövőzene. július 9-én a trencini reptéren lépnek fel. megyek. ha a koronavírus is úgy akarja és orbán engedi.
nem, a jazz nemhogy nem halott, hanem a legjobb dolog ami most van.
a lemez itt hallgatható meg. tegyétek.
kedvenc, eddig: summon the fire. de ne laptopos hangfallal, ha lehet.
harmincon sok évvel azután sikerült először eljutnom londonba -és még a brexit előtt néhány nappal (de ez nem látszott a városon)-, hogy először gondoltam, hogy oda el kell menni, mindenképp. 85 nyarán indultunk el sokan, hogy interraillel bejárjuk nyugat-európát és én abban a csoportban voltam, amelyik barcelonába ment, a többiek londonba és ezek után találkoztunk párizsban. szóval már akkor gondoltam, hogy londont látni kell, de valahogy kimaradt egészen 2020-ig. az 35 év.
a poszt címében szereplő frázist meg kell magyarázni: a nyolcvanas évek első felében a felismerhetetlenségig nyúltak a clash kazettáim, leginkább polimer, bár a london calling műsoroson volt meg, szöveggel, mindennel. mindenkinek volt kedvenc száma, nekem egy ideig a revolution rock, utána a guns of brixton és a többi. mindenesetre ez az egyetlen album, ami megvan bakeliton, kazettán, dvd-n és még egy eredeti amplified london calling pólóm is van. bátran kijelentem, hogy fontos lemez ez énnekem, még akkor is, ha a sandinista! a kedvencem a clashtől.
85-ben még el is kaphattam volna valamit a clash végéből, de abból a hangulatból mindenképp, ami a punk volt. persze már messze voltunk akkor is a legjobb évektől.
szóval így keltünk át a la manchon, a csatagúton át, egy brüsszelből induló busszal és érkeztünk meg a victoria coach stationre. ahol -persze- gyakorlatilag egy perc után tudtam, hogy nem fogom tudni megszokni a baloldali közlekedést.
egy nagy előítélettel le kellett, hogy számoljak. nem tudom, hogy miért, de azt gondoltam, hogy az angolok távolságtartók, udvariatlanok. persze ez általánosítás, tehát rossz. a lényeg az, hogy nagyon kedvesek voltak, mindenhol. legyen az a szállodai portás, a buszvezető, a pincér, vagy az utcán közvéleményt kutató aktivistalány. a leggyakrabban hallott szavak a „guys”, „lovely”, „pretty”, etc… mind pozitív hangzású.
az volt a terv, hogy itt most a london calling ad majd egy keretet, de ez nem fog menni. legalábbis frappánsan nem. a lényeg, hogy a museum of london megemlékezett arról, hogy a lemez 40 éves és szentelt neki egy nem túl nagy, de annál érdekesebb kiállítást.
amúgy londonban a múzeumok 90%-a ingyenes. ingyenes a kultúra, ingyenes a british museum, a museum of london, a tate, és így tovább. cifra káromkodásokat böfögök fel mindannyiszor belegondolok ebbe (csak, hogy érthető legyen: a látványosnak mondott, de azért erősen alibis kiállításokat rendező szépművészetibe az alapjegy 3200 huf. és akkor egy csomó mindent össze lehet még hasonlítani). szóval, a terv, ami nem működik a kerettel kapcsolatban.
eleve olyan hotelt kerestem, ami a candem közelében van és sikerült is belátható rádiuszú körön belül találni egyet, a kings cross pályaudvarnál. feljövő környék. szerintem. errefelé:
ott van az elephants head, ami egy kultikus hely és ahol egy szlovák csaposnő méri a sört, ugyanazokat az alapszavakat használva (guys, lovely, etc). valahol olvastam, hogy onnan indult a hetvenes években egy csomó együttes, köztük, sok ska-t játszó.
közben egy álrendőr igazoltatott minket és csak utólag találtuk meg a figyelmeztető táblákat, de megúsztuk a kirablást.
és újabb előítélettel való lemondás: nem, az angol sörözőkben nem meleg és szénsavszegények a sörök. teljesen rendben vannak. talán csak a guinness olyan, de azzal nincs baj.
lényeg, hogy a harmadik napon eljutottunk a museum of londonba, a london calling kiállításra, ami kicsi de informatív, és tele volt az 50-es, 60-as korosztállyal. vicces volt látni, hogy járult mindenki (mi is) paul simonon széttört gitárjához, ami önmagában egy ikon. egy tárgy-ikon.
a múzeum persze nem csak ez volt. nekem kedvencem lett, elnevezéséhez képest pont arról szól. london történetéről. informatívan, sokszor szellemesen, érdekesen. itt is önkéntes alapon ad mindenki (vagy senki) valamennyi támogatást a belépésért cserébe (nincs belépő). utánunk is rohant egy alkalmazott, hogy akarunk-e adóigazolást az adományról. utólag sajnálom, hogy nem kértünk. a vicc kedvééért.
kifogtunk egy iskolás csoportot. mindenféle (értsd: afrikai, arab, angol, kelet-európai, etc, etc) gyerek rohangált egyenruhában és kitöltendő teszttel a kezében, rettenetes zajosan. ez volt a múzeumban az alaphang.
közben persze jártunk a british múzeumban. a freud házban, XVII. századi kocsmákban, és a többi.
és az angol gasztró. lehet, hogy elsőre finom csak, de nincs baj a fish and chipsszel, a pie-jal, a steakkel. és a soho maga a gasztró multikulturalizmus. mennyire gyűlölnék a magyar kormány világra nyitott tagjai.
az abbey roadnál meg láttuk, hogy mennyire van elegük az angoloknak a turistákból. na majd most, a brexittel megoldják. höhö.
és ha már a hangok: nagy kedvenc volt a metró (tube, mert tényleg csövek, nem olyan mint a budapesti metró) hangja.
a végére meg ideteszek egy galériát. csomó minden kimaradt és vissza kell mennem. london jó hely. nagyon. és ezt már egy hónapja írom midnenféle technikai probléma miatt (egy saját audió feltöltése kb két hetet vett igénybe). nem túl motiváló.
volt, hogy apám nálam lakott, amikor huszonegykét éves voltam (és ő is bőven 50 alatt). nekem volt lakásom, neki nem, és így logikus volt, hogy hozzám költözzön, még akkor is, ha ez mindkettőnknek furcsa és kényelmetlen volt néha. nem emlékszem annak a dinamikájára, hogy miért lett egyik s másik szoba enyém, vagy övé. az biztos, hogy az elején az enyém volt a nagyszoba, később valahogy a kisebbik. mindkettőnknek volt barátnője. és -szerintem- apámnak volt nagyobb szüksége intimitásra, arra, hogy egyedül maradjon xy-nal (tényleg nem emlékszem a nevére, de ez most nem is érdekes), gondolom a nagy korkülönbség miatt (mármint közte és xy között).
de volt olyan időszak is az együttlakás idején, amikor nem volt senkim. ekkor volt, hogy egy buli utáni vasárnap reggel apám, valami régi beidegződés miatt azt gondolta, hogy ébresztenie kell. időben. hogy le ne maradjak a vasárnapról. mert fel kell kelni. vagy szokás, vagy ilyesmi.
bőven lemezjátszós időszak volt, ráadásul amit én használtam az volt, amit korábban ő vett, de amikor elköltözött tőlünk már nem vitte magával. ortofon tű, a klasszikus orion erősítő, amit akkoriban minden audiofil amatőr megvett magának. beépített fm rádió is volt benne. szép erősítő, szép lemezjátszó és tisztán tartott lemezek. ezt is átadta, nemcsak a lejátszót.
de sok lemezemet adtam el korábban, mert kellett a pénz és ezek igazán sokat értek. apám és anyám hozták nyugatról őket, de volt néhány, amit akkor sem vittem volna el a csalogány utcai lemezeshez, ha éhen haltam volna. azóta is van eredeti nyomású patti smithem és clashem és a pont tőle kapott velvet undegrund és nico nem banános, hanem a coca-colás dupla lemeze. és ezen az első lemez b oldalán az első szám a sunday morning.
ami az egyik kedvenc számom. ezzel ébresztett. általában végtelenül türelmes volt velem. és ezen a vasárnapon (nagyon keveset aludtam és bosszúsnak kellett volna lennem) egészen nyilvánvalóvá tette, hogy a midnenféle szarság (nem amit ő csinált vagy én -bár az is-, hanem amit az élet, meg a „körülmények” mértek ránk) ellenére is van családunk. nem emlékszem a reakciómra és arra sem, hogyan ébredtem, és mi volt az első (meg második) gondolatom ami kiült az arcomra. minden erőmmel azon vagyok, hogy ne olyan emlékeim legyenek erről a reggelről, hogy rosszkedvűen és negatívan reagáltam. és mivel ő ezt már nem fogja tudni elmesélni, ez így egy valamirevaló emlék.
megint egy profi zenész. a verve klasszikus lemeze és a bitter sweet symphony miatt ismerem, persze, ami a rocktörténet egyik legjobb száma és az tök mindegy, hogy van benne egy alap, ami a rolling stones-é volt. ez jobb szám. mármint a verve-é.
de a szigeten richard ashcroft volt ott (nem az együttes, logikusan), aki átvezette a nappalt az estébe.
nagyjából úgy lehetne összefoglalni a koncertjét, hogy egy nem túl jó kedvű maximalista gitáros kezdte a koncertet, hogy egy rockzenész fejezze be.
a koncert egy pontján egyszer csak dühbe gurult, mert valami nem volt oké, és a (modorosok által négybetűs szóként emlegetett) fuck végtelen ismétlése és a mikrofonba boxolás után elmondta, hogy ő olyan dinoszaurusz, aki eléggé szereti ha hallja a közönséget is, nem csak a monitorládákat. és persze, hogy a torony (a „keverő”) kapja be. és fuck. ezerszer. és nem műsor volt, hanem egy profi zenász kifakadása, aki nem kapja meg amire számít a saját embereitől. ettől függetlenül tökéletes volt a hangzás, csak éppen nem 100%-ban tökéletes, hanem csak 99%-ban.
koncerten lényegesen feszesebb, élvezhetőbb a zenéje, mint a lemezeken és szerencsére a zenészek mostanában rá vannak kényszerítve az élő előadásokra, mert nincs bevételük a lemezek eladásából.
persze a legismertebb számával, amit a verve-vel adott elő korábban, a bitter sweet symphony-val fejezte be, dühösen-addigramárrekedten, de megint csak profin.
rock koncert.
és egy idegesítő közhely: az angolok csinálják a zenét, mindenki más utánozza őket (vannak kivételek, persze).
tudom, nem a legújabb, de ennél jobb albumkezdést nem nagyon hallottam még…
szabó benedek és a galaxisok
“esküszöm, hogy nem fogok hányni” – mondtam a taxisnak az astorián, aztán persze, hogy széthánytam mindent, és pénzem se volt egyáltalán de ez nem csak az én hibám, nem lehet mindig mindent az én nyakamba varrni
meghalt rachid taha, aki megszerettette velem a rait. 1999-ben találkoztam először a zenéjével a szigeten, amikor fényes nappal és alig pár ember előtt adott egy fantasztikus koncertet, -mint később megtudtam abszolút szokványos módon- teljesen beszívva. öcsivel voltam és feleségével, akinek az volt első magyarországi látogatásának a második napja és igen pozitív kép alakult ki benne budapestről, nem kis részben ennek a koncertnek köszönhetően.
ez kb akkori:
és egy másik videó, amiben a volt clash tag mick jonesszal és a legendás brian enóval egy színpadon játszik egy clash számot, a rock the casbah-ot.
nincs benne semmi igazán különleges, de ez akkor is egy fantasztikus konstelláció: jim jarmusch videóra veszi, ahogy joe strummer felénekel egy dalt (rose of erin) egy stúdióban. ami -ráadásul- szeptemberben fog megjelenni először stúdió minőségben, a „joe strummer 001” lemezen.
i csoda folytán, 1983-ban (82-ben?) a gimnázium valamiért ki tudott vinni (az olasz) velencére egy busznyi gyereket, köztük engem is. gondolom mestrében szálltunk meg, nem emlékszem, de nem hiszem, hogy városi szállásunk lett volna. ott (mestre, szerintem) volt egy szokásos piac, ahol hamisított wrangler farmert vettem és egy lemezt, valószínűleg egy tudatalatti döntésnek engedelmeskedve, egy bob dylan-t. dupla, kék és válogatás. bob dylan’s greatest hits volume ii (1971).
