london calling

harmincon sok évvel azután sikerült először eljutnom londonba -és még a brexit előtt néhány nappal (de ez nem látszott a városon)-, hogy először gondoltam, hogy oda el kell menni, mindenképp. 85 nyarán indultunk el sokan, hogy interraillel bejárjuk nyugat-európát és én abban a csoportban voltam, amelyik barcelonába ment, a többiek londonba és ezek után találkoztunk párizsban. szóval már akkor gondoltam, hogy londont látni kell, de valahogy kimaradt egészen 2020-ig. az 35 év.

a poszt címében szereplő frázist meg kell magyarázni: a nyolcvanas évek első felében a felismerhetetlenségig nyúltak a clash kazettáim, leginkább polimer, bár a london calling műsoroson volt meg, szöveggel, mindennel. mindenkinek volt kedvenc száma, nekem egy ideig a revolution rock, utána a guns of brixton és a többi. mindenesetre ez az egyetlen album, ami megvan bakeliton, kazettán, dvd-n és még egy eredeti amplified london calling pólóm is van. bátran kijelentem, hogy fontos lemez ez énnekem, még akkor is, ha a sandinista! a kedvencem a clashtől.
85-ben még el is kaphattam volna valamit a clash végéből, de abból a hangulatból mindenképp, ami a punk volt. persze már messze voltunk akkor is a legjobb évektől.

szóval így keltünk át a la manchon,  a csatagúton át, egy brüsszelből induló busszal és érkeztünk meg a victoria coach stationre. ahol -persze- gyakorlatilag egy perc után tudtam, hogy nem fogom tudni megszokni a baloldali közlekedést.

egy nagy előítélettel le kellett, hogy számoljak. nem tudom, hogy miért, de azt gondoltam, hogy az angolok távolságtartók, udvariatlanok. persze ez általánosítás, tehát rossz. a lényeg az, hogy nagyon kedvesek voltak, mindenhol. legyen az a szállodai portás, a buszvezető, a pincér, vagy az utcán közvéleményt kutató aktivistalány. a leggyakrabban hallott szavak a “guys”, “lovely”, “pretty”, etc… mind pozitív hangzású.

az volt a terv, hogy itt most a london calling ad majd egy keretet, de ez nem fog menni. legalábbis frappánsan nem. a lényeg, hogy a museum of london megemlékezett arról, hogy a lemez 40 éves és szentelt neki egy nem túl nagy, de annál érdekesebb kiállítást.

amúgy londonban a múzeumok 90%-a ingyenes. ingyenes a kultúra, ingyenes a british museum, a  museum of london, a tate, és így tovább. cifra káromkodásokat böfögök fel mindannyiszor belegondolok ebbe (csak, hogy érthető legyen: a látványosnak mondott, de azért erősen alibis kiállításokat rendező szépművészetibe az alapjegy 3200 huf. és akkor egy csomó mindent össze lehet még hasonlítani). szóval, a terv, ami nem működik a kerettel kapcsolatban.

eleve olyan hotelt kerestem, ami a candem közelében van és sikerült is belátható rádiuszú körön belül találni egyet, a kings cross pályaudvarnál. feljövő környék. szerintem. errefelé:

ott van az elephants head, ami egy kultikus hely és ahol egy szlovák csaposnő méri a sört, ugyanazokat az alapszavakat használva (guys, lovely, etc). valahol olvastam, hogy onnan indult a hetvenes években egy csomó együttes, köztük, sok ska-t játszó.

közben egy álrendőr igazoltatott minket és csak utólag találtuk meg a figyelmeztető táblákat, de megúsztuk a kirablást.

és újabb előítélettel való lemondás: nem, az angol sörözőkben nem meleg és szénsavszegények a sörök. teljesen rendben vannak. talán csak a guinness olyan, de azzal nincs baj.

 

 

 

 

 

lényeg, hogy a harmadik napon eljutottunk a museum of londonba, a london calling kiállításra, ami kicsi de informatív, és tele volt az 50-es, 60-as korosztállyal. vicces volt látni, hogy járult mindenki (mi is) paul simonon széttört gitárjához, ami önmagában egy ikon. egy tárgy-ikon.

 

 

 

 

 

 

 

 

a múzeum persze nem csak ez volt. nekem kedvencem lett, elnevezéséhez képest pont arról szól. london történetéről. informatívan, sokszor szellemesen, érdekesen. itt is önkéntes alapon ad mindenki (vagy senki) valamennyi támogatást a belépésért cserébe (nincs belépő). utánunk is rohant egy alkalmazott, hogy akarunk-e adóigazolást az adományról. utólag sajnálom, hogy nem kértünk. a  vicc kedvééért.

 

 

 

 

 

 

kifogtunk egy iskolás csoportot. mindenféle (értsd: afrikai, arab, angol, kelet-európai, etc, etc) gyerek rohangált egyenruhában és kitöltendő teszttel a kezében, rettenetes zajosan. ez volt a múzeumban az alaphang.

közben persze jártunk a british múzeumban. a freud házban, XVII. századi kocsmákban, és a többi.

és az angol gasztró. lehet, hogy elsőre finom csak, de nincs baj a fish and chipsszel, a pie-jal, a steakkel. és a soho maga a gasztró multikulturalizmus. mennyire gyűlölnék a magyar kormány világra nyitott tagjai.

az abbey roadnál meg láttuk, hogy mennyire van elegük az angoloknak a turistákból. na majd most, a brexittel megoldják. höhö.

és ha már a hangok: nagy kedvenc volt a metró (tube, mert tényleg csövek, nem olyan mint a budapesti metró) hangja.

a végére meg ideteszek egy galériát. csomó minden kimaradt és vissza kell mennem. london jó hely. nagyon. és ezt már egy hónapja írom midnenféle technikai probléma miatt (egy saját audió feltöltése kb két hetet vett igénybe). nem túl motiváló.

sunday morning

sunday morning

volt, hogy apám nálam lakott, amikor huszonegykét éves voltam (és ő is bőven 50 alatt). nekem volt lakásom, neki nem, és így logikus volt, hogy hozzám költözzön, még akkor is, ha ez mindkettőnknek furcsa és kényelmetlen volt néha. nem emlékszem annak a dinamikájára, hogy miért lett egyik s másik szoba enyém, vagy övé. az biztos, hogy az elején az enyém volt a nagyszoba, később valahogy a kisebbik. mindkettőnknek volt barátnője. és -szerintem- apámnak volt nagyobb szüksége intimitásra, arra, hogy egyedül maradjon xy-nal (tényleg nem emlékszem a nevére, de ez most nem is érdekes), gondolom a nagy korkülönbség miatt (mármint közte és xy között).

de volt olyan időszak is az együttlakás idején, amikor nem volt senkim. ekkor volt, hogy egy buli utáni vasárnap reggel apám, valami régi beidegződés miatt azt gondolta, hogy ébresztenie kell. időben. hogy le ne maradjak a vasárnapról. mert fel kell kelni. vagy szokás, vagy ilyesmi.

bőven lemezjátszós időszak volt, ráadásul amit én használtam az volt, amit korábban ő vett, de amikor elköltözött tőlünk már nem vitte magával. ortofon tű, a klasszikus orion erősítő, amit akkoriban minden audiofil amatőr megvett magának. beépített fm rádió is volt benne. szép erősítő, szép lemezjátszó és tisztán tartott lemezek. ezt is átadta, nemcsak a lejátszót.

de sok lemezemet adtam el korábban, mert kellett a pénz és ezek igazán sokat értek. apám és anyám hozták nyugatról őket, de volt néhány, amit akkor sem vittem volna el a csalogány utcai lemezeshez, ha éhen haltam volna. azóta  is van eredeti nyomású patti smithem és clashem és a pont tőle kapott velvet undegrund és nico nem banános, hanem a coca-colás dupla lemeze. és ezen az első lemez b oldalán az első szám a sunday morning.

ami az egyik kedvenc számom. ezzel ébresztett. általában végtelenül türelmes volt velem. és ezen a vasárnapon (nagyon keveset aludtam és bosszúsnak kellett volna lennem) egészen nyilvánvalóvá tette, hogy a midnenféle szarság (nem amit ő csinált vagy én -bár az is-, hanem amit az élet, meg a „körülmények” mértek ránk) ellenére is van családunk. nem emlékszem a reakciómra és arra sem, hogyan ébredtem, és mi volt az első (meg második) gondolatom ami kiült az arcomra. minden erőmmel azon vagyok, hogy ne olyan emlékeim legyenek erről a reggelről, hogy rosszkedvűen és negatívan reagáltam. és mivel ő ezt már nem fogja tudni elmesélni, ez így egy valamirevaló emlék.

sunday morning.

richardashcroft a szigeten

megint egy profi zenész. a verve klasszikus lemeze és a bitter sweet symphony miatt ismerem, persze, ami a rocktörténet egyik legjobb száma és az tök mindegy, hogy van benne egy alap, ami a rolling stones-é volt. ez jobb szám. mármint a verve-é.

de a szigeten richard ashcroft volt ott (nem az együttes, logikusan), aki átvezette a nappalt az estébe.

nagyjából úgy lehetne összefoglalni a koncertjét, hogy egy nem túl jó kedvű maximalista gitáros kezdte a koncertet, hogy egy rockzenész fejezze be.

a koncert egy pontján egyszer csak dühbe gurult, mert valami nem volt oké, és a (modorosok által négybetűs szóként emlegetett) fuck végtelen ismétlése és a mikrofonba boxolás után elmondta, hogy ő olyan dinoszaurusz, aki eléggé szereti ha hallja a közönséget is, nem csak a monitorládákat. és persze, hogy a torony (a “keverő”) kapja be. és fuck. ezerszer. és nem műsor volt, hanem egy profi zenász kifakadása, aki nem kapja meg amire számít a saját embereitől. ettől függetlenül tökéletes volt a hangzás, csak éppen nem 100%-ban tökéletes, hanem csak 99%-ban.

koncerten lényegesen feszesebb, élvezhetőbb a zenéje, mint a lemezeken és szerencsére a zenészek mostanában rá vannak kényszerítve az élő előadásokra, mert nincs bevételük a lemezek eladásából.

persze a legismertebb számával, amit a verve-vel adott elő korábban, a bitter sweet symphony-val fejezte be, dühösen-addigramárrekedten, de megint csak profin.

 

rock koncert.

és egy idegesítő közhely: az angolok csinálják a zenét, mindenki más utánozza őket (vannak kivételek, persze).

(egyszer használatos) műanyagmentes július

és, hogy miért nem fog működni, amíg nem lesznek ennél sokkal határozottabb korlátozások, sőt: tiltások.

szóval belevágtam, ami azt jelenti, hogy az elején be kell fektetni kisebb-nagyobb összegeket, hogy egyáltalán esélyes legyen a műanyag felhasználás csökkentése (és nem a mellőzése). ami mindenképp kell az a többször használatos zsák (-ok), mert egyelőre gyakorlatilag nincs olyan zöldséges vagy közért, ahol felajánlanának opciókat. ezeket sok helyen lehet kapni én online rendeltem egy román cégtől, az a legolcsóbb, de így is olyan 600-700 forint egy ilyen zsák, ha a házhoz szállítást is beleszámoljuk. 4000 huf/6 zsák.  egyes helyeken rájöttek, hogy ez üzlet lesz és ennek a duplájáért is simán árulják. nagy üzlet. komoly piaci rés van itt. lehet, hogy bele kellene vágni, függönyökből simán, kis munkával lehet ilyeneket varrni. az ismerőseim, akikkel beszéltem már itt elbuktak, mert vagy drága volt, vagy nem találtak olyan helyet, ahol lehet kapni, etc.

a közértben csak figyelni kell, és akkor az ember nem a polcról emeli le a sonkát, virslit, sajtot, hanem kéri a pultnál. majd határozottabban, hogy tegyék már papírba. persze ez sem megoldás, mert az a cuccon amibe csomagolják a felvágottakat, sajtokat belülről van egy nylon (?) réteg. tuti, hogy nem gyorsan lebomló valami. erre nem találok megoldást. marad a papírdobozba csomagolt sajt (camambert, feta, brie, etc). na de a virsli és a sonka?

a másik nagy kihívás a műanyag palack. július van és meleg. ha nem jut eszedbe induláskor, hogy gondoskodj róla, eléggé meg lehet szívni. az újságosok, kioszkok, etc nem tartanak üveges vizet, csak műanyagpalackost. és akkor indul a keresés, persze a közértekben vannak smoothie-k, amiket üvegbe palackoznak, de nem finomak és igen kétséges, hogy mekkora öko lábnyomot hagynak ezek a cégek. szóval itt sincs megoldás.

és ha egy dögmeleg nap után, amikor nem kaptál vizet a fentiek miatt eltekersz egy divatos kerthelyiségbe, jön az ire a pont: nem adnak ki üvegkorsót, csak műanyagba lehet kapni sört. és akkor az ember legyint, hogy oké, belefér az a pár sör. tavaly a valyo és más helyek is (pld sziget) bevezették a betétdíjas poharat, ami ráadásul elmosható. miért nem lehet ezt alkalmazni? biztos nehézkes megoldani a mosogatást. tuti kell hozzá plusz egy ember, érthető, hogy ódzkodnak ettől a helyek. de akkor is: egy újabb kudarc: az ember hazamegy és kinyitja az üveges sört és skype-ol egyet a többiekkel, akik ott élvezik a kerthelyiséget. (nem).

és ezeken felül egy csomó kérdés: hol lehet kapni halat, ami friss és nem műanyagba csomagolnak? és ha csak negyed dinnyét veszek, azt mibe csomagoltassam, hogy ne csöpögjön az egész rám, a cipőmre, nyomokat hagyva egészen a lakásajtómig? a wc papír külső csomagolásával mi lesz? a gyógyszerek csomagolása? a sampon és dezodor flakonja? ne használjak szemcseppet a száraz szememre? kicsit sziszifuszinak tűnik.

másfelől értem én, hogy nem az a lényeg, hogy semmi műanyagot ne használjunk, és elsősorban nevelésre jó ez az egész “száraz” július akció. az ember arra is büszke, hogy csak belegondol két hét után, hogy mennyi műanyag palackot és zacskót nem használt fel.

szóval mindezek ellenére érdemes belevágni. szerintem. de igazi változást csak az hoz majd, ha tényleg betiltják ezeket. másképp nem lehet gyors eredményt elérni.

 

édes véreshurka

nem tudom, hogy miért, de a wiki szerint a spanyol morcilla a hurkával egyenlő. szerintem inkább csak a véreshurkával. fontos különbség.

de nem ez a lényeg most, hanem egy általam túl sokáig ignorált alfaja, az uruguayi édes véreshurka.

az édes ebben az esetben nem valami elvont fantázianév, hanem konkrétan “dulce”. mazsolát, csokoládét, narancshéjat, fenyőmagot, stb, mindenfélét pakolnak bele (persze a vér, máj és egyéb belsőségek mellett) és egy jó nagy adag marhahús után kínálják. “levezetés”. ahha, persze. inkább halál a vesére és minden belső szervre.

krémes, édes, véres.

egy csoda.