legyen jazz

a franc tudja, hogy hová tettem a boris vian könyveimet. azokban van egy csomó jazzes idézet, amiket itt most fel tudnék használni, idehozni, miközben áradoznék arról, hogy milyen kellemesen könnyű találni olyan kortárs jazzt, aminek időt lehet szánni (pláne, ha az ember épp beszerzett egy új fejhallgatót, amivel új horizontok nyíltak a mátrix felületén).
ilyen a the comet is coming. és persze, hogy ők is angolok.
trust in the lifeforce of the deep mystery. az a címe (hő?) a lemeznek, ami beszippant, pláne némi, közepes, vagy túlzott tudatmódosítás esetén.
én nagyon el vagyok maradva. azt hittem, hogy up to date vagyok, mert figyelek néhány fiatal zenekart. olyan ez a lemez, mint a sci-fi. jövőzene. július 9-én a trencini reptéren lépnek fel. megyek. ha a koronavírus is úgy akarja és orbán engedi.
nem, a jazz nemhogy nem halott, hanem a legjobb dolog ami most van.
a lemez itt hallgatható meg. tegyétek.
kedvenc, eddig: summon the fire. de ne laptopos hangfallal, ha lehet.

london calling

harmincon sok évvel azután sikerült először eljutnom londonba -és még a brexit előtt néhány nappal (de ez nem látszott a városon)-, hogy először gondoltam, hogy oda el kell menni, mindenképp. 85 nyarán indultunk el sokan, hogy interraillel bejárjuk nyugat-európát és én abban a csoportban voltam, amelyik barcelonába ment, a többiek londonba és ezek után találkoztunk párizsban. szóval már akkor gondoltam, hogy londont látni kell, de valahogy kimaradt egészen 2020-ig. az 35 év.

a poszt címében szereplő frázist meg kell magyarázni: a nyolcvanas évek első felében a felismerhetetlenségig nyúltak a clash kazettáim, leginkább polimer, bár a london calling műsoroson volt meg, szöveggel, mindennel. mindenkinek volt kedvenc száma, nekem egy ideig a revolution rock, utána a guns of brixton és a többi. mindenesetre ez az egyetlen album, ami megvan bakeliton, kazettán, dvd-n és még egy eredeti amplified london calling pólóm is van. bátran kijelentem, hogy fontos lemez ez énnekem, még akkor is, ha a sandinista! a kedvencem a clashtől.
85-ben még el is kaphattam volna valamit a clash végéből, de abból a hangulatból mindenképp, ami a punk volt. persze már messze voltunk akkor is a legjobb évektől.

szóval így keltünk át a la manchon,  a csatagúton át, egy brüsszelből induló busszal és érkeztünk meg a victoria coach stationre. ahol -persze- gyakorlatilag egy perc után tudtam, hogy nem fogom tudni megszokni a baloldali közlekedést.

egy nagy előítélettel le kellett, hogy számoljak. nem tudom, hogy miért, de azt gondoltam, hogy az angolok távolságtartók, udvariatlanok. persze ez általánosítás, tehát rossz. a lényeg az, hogy nagyon kedvesek voltak, mindenhol. legyen az a szállodai portás, a buszvezető, a pincér, vagy az utcán közvéleményt kutató aktivistalány. a leggyakrabban hallott szavak a “guys”, “lovely”, “pretty”, etc… mind pozitív hangzású.

az volt a terv, hogy itt most a london calling ad majd egy keretet, de ez nem fog menni. legalábbis frappánsan nem. a lényeg, hogy a museum of london megemlékezett arról, hogy a lemez 40 éves és szentelt neki egy nem túl nagy, de annál érdekesebb kiállítást.

amúgy londonban a múzeumok 90%-a ingyenes. ingyenes a kultúra, ingyenes a british museum, a  museum of london, a tate, és így tovább. cifra káromkodásokat böfögök fel mindannyiszor belegondolok ebbe (csak, hogy érthető legyen: a látványosnak mondott, de azért erősen alibis kiállításokat rendező szépművészetibe az alapjegy 3200 huf. és akkor egy csomó mindent össze lehet még hasonlítani). szóval, a terv, ami nem működik a kerettel kapcsolatban.

eleve olyan hotelt kerestem, ami a candem közelében van és sikerült is belátható rádiuszú körön belül találni egyet, a kings cross pályaudvarnál. feljövő környék. szerintem. errefelé:

ott van az elephants head, ami egy kultikus hely és ahol egy szlovák csaposnő méri a sört, ugyanazokat az alapszavakat használva (guys, lovely, etc). valahol olvastam, hogy onnan indult a hetvenes években egy csomó együttes, köztük, sok ska-t játszó.

közben egy álrendőr igazoltatott minket és csak utólag találtuk meg a figyelmeztető táblákat, de megúsztuk a kirablást.

és újabb előítélettel való lemondás: nem, az angol sörözőkben nem meleg és szénsavszegények a sörök. teljesen rendben vannak. talán csak a guinness olyan, de azzal nincs baj.

 

 

 

 

 

lényeg, hogy a harmadik napon eljutottunk a museum of londonba, a london calling kiállításra, ami kicsi de informatív, és tele volt az 50-es, 60-as korosztállyal. vicces volt látni, hogy járult mindenki (mi is) paul simonon széttört gitárjához, ami önmagában egy ikon. egy tárgy-ikon.

 

 

 

 

 

 

 

 

a múzeum persze nem csak ez volt. nekem kedvencem lett, elnevezéséhez képest pont arról szól. london történetéről. informatívan, sokszor szellemesen, érdekesen. itt is önkéntes alapon ad mindenki (vagy senki) valamennyi támogatást a belépésért cserébe (nincs belépő). utánunk is rohant egy alkalmazott, hogy akarunk-e adóigazolást az adományról. utólag sajnálom, hogy nem kértünk. a  vicc kedvééért.

 

 

 

 

 

 

kifogtunk egy iskolás csoportot. mindenféle (értsd: afrikai, arab, angol, kelet-európai, etc, etc) gyerek rohangált egyenruhában és kitöltendő teszttel a kezében, rettenetes zajosan. ez volt a múzeumban az alaphang.

közben persze jártunk a british múzeumban. a freud házban, XVII. századi kocsmákban, és a többi.

és az angol gasztró. lehet, hogy elsőre finom csak, de nincs baj a fish and chipsszel, a pie-jal, a steakkel. és a soho maga a gasztró multikulturalizmus. mennyire gyűlölnék a magyar kormány világra nyitott tagjai.

az abbey roadnál meg láttuk, hogy mennyire van elegük az angoloknak a turistákból. na majd most, a brexittel megoldják. höhö.

és ha már a hangok: nagy kedvenc volt a metró (tube, mert tényleg csövek, nem olyan mint a budapesti metró) hangja.

a végére meg ideteszek egy galériát. csomó minden kimaradt és vissza kell mennem. london jó hely. nagyon. és ezt már egy hónapja írom midnenféle technikai probléma miatt (egy saját audió feltöltése kb két hetet vett igénybe). nem túl motiváló.

rövid értekezés a guacamoléról

2001-ben, amikor ösztöndíjasként éltem mexikóvárosban volt egy piac a közelünkben. konkrétan a mercado escandón, ahol mindig ott ült egy néni egy hatalmas avokádóhegy előtt és tapintásra válogatta a gyümölcsöket aszerint, hogy mikor akarjuk fogyasztani. volt aznapi, másnapi, 3 napos, etc. pici néni volt, mosolygós és egész nap felezte, magozta az avokádókat, hogy ott helyben elkészítse a legfinomabb guacamolét. ez az alapverzió volt, ahogy ő magyarázta, ami semmi másból nem állt, mint avokádóból, chiliből és sok korianderzöldből. ha nagyon autentikusak akarunk lenni a molcajete nevű kőmozsárban kell elkészíteni, ettől lesz elképesztően jó állaga. ha az nincs, akkor marad a villa és egy edény. nauhatl nyelven, amit -elsősorban- az aztékok beszéltek-beszélnek a guacamole: ahuacamolli, ami egy összetett szó (ahuacatl (avokádó) + molli (szósz)).

az azték mitológia szerint a tolték isten, quetzalcoatl hagyta az emberekre a receptet. az azték nők nem vehettek részt az avokádók szüretelésében, a gyümölcsök erotikus kisugárzása és szimbolizmusa miatt. itt elsősorban herét utánzó formájukra kell gondolni. különböző kutatók szerint az azték recept még a fentinél is egyszerűbb volt: avokádót és chilit tartalmazott.

mivel egy olyan ételről van szó, ami meghódította a világot, a receptje nagy vitákat generál, főleg, hogy mi legyen a  paradicsommal, meg a hagymával. hogy kell-e bele és ha igen, akkor milyen és mennyi. sok recept átnézése után, és ennek a többszörösének a megkóstolása alapján kijelenthető, hogy ha túllépünk a purista verzión, egy rendes guacamole tartalmaz:

  • avokádót
  • korianderzöldet
  • valamennyi hagymát
  • esetleg paradicsomot. vagy “zöldet” (nem éretlent, hanem tomatillót, azaz mexikói földicseresznyét, ami még csak nem is rokona a paradicsomnak)
  • chilit – itt lehet játszani a kapszaicinnel. sok olyat ettem, ami egyáltalán nem csípett, és olyat is, amibe nem kevés habanerót vágtak, ami a legcsípősebb chili (a nem genetikailag módosítottak közt)
  • lime-ot
  • sót

akkor a legjobb ha az avokádó egy picit darabos marad, de ezek a darabok egy selymes masszában ülnek.

és a lényeg: no tejföl, no fokhagyma, no petrezselyem, no római kömény, no sajt és a többi. meg ami tilos: mixer, blender, stb használata.

egy kis etimológiai érdekesség: mexikóban (a paradicsom hazájában) a tomate a fent említett mexikói földicseresznyét jelöli (nauhatlul: tomatl). ezt vette át a világ tévesen (tomato, tomate, etc), miközben azt, amit mi paradicsomnak ismerünk, a nauatlban és a mai mexikói spanyolban jitomateként jelölik (nahuatl: xītomatl).