bob dylan gyerekkorom óta ott volt a nappalinkban, anyám-apám hallgatta, már nem emlékszem melyik lemezeit. aztán egyszer valam
i csoda folytán, 1983-ban (82-ben?) a gimnázium valamiért ki tudott vinni (az olasz) velencére egy busznyi gyereket, köztük engem is. gondolom mestrében szálltunk meg, nem emlékszem, de nem hiszem, hogy városi szállásunk lett volna. ott (mestre, szerintem) volt egy szokásos piac, ahol hamisított wrangler farmert vettem és egy lemezt, valószínűleg egy tudatalatti döntésnek engedelmeskedve, egy bob dylan-t. dupla, kék és válogatás. bob dylan’s greatest hits volume ii (1971).
furcsa, hogy inkább ez -és nem szüleim lemezei-maradt meg, szinte hangra pontosan az agyamban. most hallgatom és minden hang ott van ahol várom. válogatáslemez, így minden szám jó rajta, még a furcsa hangzású és lassú lay, lady, lay is bejön most. ezek szerint ezt is rongyossá hallgattam. mint tudjuk az illatok régi emlékeket keltenek életre, ehhez képest a zene meg (idő)kaput nyit egy olyan térbe, ahol találkozni tud a múlt és a jelen. féreglyuk. és most is bejön, ahogy a harmonikát tépi-fújja. ez pont az ellenkezője annak, amit a volt egyszer egy vadnyugatban bronson és egy rövid ideig fonda művel a hangszerrel. és a lemezen lévő a hard rain’s a-gonna fall meg valószínűleg a legjobb verzió. korábban már felraktam ide, egy másik kontextusban egy másik verziót. quinn, maggie, lady és a többiek. az érettségiig biztos, hogy az egyik olyan lemez volt, amit a legtöbbszőr raktam fel a lemezjátszóra. később vele hallgattuk sokat amikor próbáltunk felnőni, 18-19 évesen, úgy emlékszem.
picit későbbi: a tomorrow is a long time 1963-as koncertverziója, ami ezen a lemezen van egy csoda.