london calling

harmincon sok évvel azután sikerült először eljutnom londonba -és még a brexit előtt néhány nappal (de ez nem látszott a városon)-, hogy először gondoltam, hogy oda el kell menni, mindenképp. 85 nyarán indultunk el sokan, hogy interraillel bejárjuk nyugat-európát és én abban a csoportban voltam, amelyik barcelonába ment, a többiek londonba és ezek után találkoztunk párizsban. szóval már akkor gondoltam, hogy londont látni kell, de valahogy kimaradt egészen 2020-ig. az 35 év.

a poszt címében szereplő frázist meg kell magyarázni: a nyolcvanas évek első felében a felismerhetetlenségig nyúltak a clash kazettáim, leginkább polimer, bár a london calling műsoroson volt meg, szöveggel, mindennel. mindenkinek volt kedvenc száma, nekem egy ideig a revolution rock, utána a guns of brixton és a többi. mindenesetre ez az egyetlen album, ami megvan bakeliton, kazettán, dvd-n és még egy eredeti amplified london calling pólóm is van. bátran kijelentem, hogy fontos lemez ez énnekem, még akkor is, ha a sandinista! a kedvencem a clashtől.
85-ben még el is kaphattam volna valamit a clash végéből, de abból a hangulatból mindenképp, ami a punk volt. persze már messze voltunk akkor is a legjobb évektől.

szóval így keltünk át a la manchon,  a csatagúton át, egy brüsszelből induló busszal és érkeztünk meg a victoria coach stationre. ahol -persze- gyakorlatilag egy perc után tudtam, hogy nem fogom tudni megszokni a baloldali közlekedést.

egy nagy előítélettel le kellett, hogy számoljak. nem tudom, hogy miért, de azt gondoltam, hogy az angolok távolságtartók, udvariatlanok. persze ez általánosítás, tehát rossz. a lényeg az, hogy nagyon kedvesek voltak, mindenhol. legyen az a szállodai portás, a buszvezető, a pincér, vagy az utcán közvéleményt kutató aktivistalány. a leggyakrabban hallott szavak a “guys”, “lovely”, “pretty”, etc… mind pozitív hangzású.

az volt a terv, hogy itt most a london calling ad majd egy keretet, de ez nem fog menni. legalábbis frappánsan nem. a lényeg, hogy a museum of london megemlékezett arról, hogy a lemez 40 éves és szentelt neki egy nem túl nagy, de annál érdekesebb kiállítást.

amúgy londonban a múzeumok 90%-a ingyenes. ingyenes a kultúra, ingyenes a british museum, a  museum of london, a tate, és így tovább. cifra káromkodásokat böfögök fel mindannyiszor belegondolok ebbe (csak, hogy érthető legyen: a látványosnak mondott, de azért erősen alibis kiállításokat rendező szépművészetibe az alapjegy 3200 huf. és akkor egy csomó mindent össze lehet még hasonlítani). szóval, a terv, ami nem működik a kerettel kapcsolatban.

eleve olyan hotelt kerestem, ami a candem közelében van és sikerült is belátható rádiuszú körön belül találni egyet, a kings cross pályaudvarnál. feljövő környék. szerintem. errefelé:

ott van az elephants head, ami egy kultikus hely és ahol egy szlovák csaposnő méri a sört, ugyanazokat az alapszavakat használva (guys, lovely, etc). valahol olvastam, hogy onnan indult a hetvenes években egy csomó együttes, köztük, sok ska-t játszó.

közben egy álrendőr igazoltatott minket és csak utólag találtuk meg a figyelmeztető táblákat, de megúsztuk a kirablást.

és újabb előítélettel való lemondás: nem, az angol sörözőkben nem meleg és szénsavszegények a sörök. teljesen rendben vannak. talán csak a guinness olyan, de azzal nincs baj.

 

 

 

 

 

lényeg, hogy a harmadik napon eljutottunk a museum of londonba, a london calling kiállításra, ami kicsi de informatív, és tele volt az 50-es, 60-as korosztállyal. vicces volt látni, hogy járult mindenki (mi is) paul simonon széttört gitárjához, ami önmagában egy ikon. egy tárgy-ikon.

 

 

 

 

 

 

 

 

a múzeum persze nem csak ez volt. nekem kedvencem lett, elnevezéséhez képest pont arról szól. london történetéről. informatívan, sokszor szellemesen, érdekesen. itt is önkéntes alapon ad mindenki (vagy senki) valamennyi támogatást a belépésért cserébe (nincs belépő). utánunk is rohant egy alkalmazott, hogy akarunk-e adóigazolást az adományról. utólag sajnálom, hogy nem kértünk. a  vicc kedvééért.

 

 

 

 

 

 

kifogtunk egy iskolás csoportot. mindenféle (értsd: afrikai, arab, angol, kelet-európai, etc, etc) gyerek rohangált egyenruhában és kitöltendő teszttel a kezében, rettenetes zajosan. ez volt a múzeumban az alaphang.

közben persze jártunk a british múzeumban. a freud házban, XVII. századi kocsmákban, és a többi.

és az angol gasztró. lehet, hogy elsőre finom csak, de nincs baj a fish and chipsszel, a pie-jal, a steakkel. és a soho maga a gasztró multikulturalizmus. mennyire gyűlölnék a magyar kormány világra nyitott tagjai.

az abbey roadnál meg láttuk, hogy mennyire van elegük az angoloknak a turistákból. na majd most, a brexittel megoldják. höhö.

és ha már a hangok: nagy kedvenc volt a metró (tube, mert tényleg csövek, nem olyan mint a budapesti metró) hangja.

a végére meg ideteszek egy galériát. csomó minden kimaradt és vissza kell mennem. london jó hely. nagyon. és ezt már egy hónapja írom midnenféle technikai probléma miatt (egy saját audió feltöltése kb két hetet vett igénybe). nem túl motiváló.