megint egy profi zenész. a verve klasszikus lemeze és a bitter sweet symphony miatt ismerem, persze, ami a rocktörténet egyik legjobb száma és az tök mindegy, hogy van benne egy alap, ami a rolling stones-é volt. ez jobb szám. mármint a verve-é.
de a szigeten richard ashcroft volt ott (nem az együttes, logikusan), aki átvezette a nappalt az estébe.
nagyjából úgy lehetne összefoglalni a koncertjét, hogy egy nem túl jó kedvű maximalista gitáros kezdte a koncertet, hogy egy rockzenész fejezze be.
a koncert egy pontján egyszer csak dühbe gurult, mert valami nem volt oké, és a (modorosok által négybetűs szóként emlegetett) fuck végtelen ismétlése és a mikrofonba boxolás után elmondta, hogy ő olyan dinoszaurusz, aki eléggé szereti ha hallja a közönséget is, nem csak a monitorládákat. és persze, hogy a torony (a „keverő”) kapja be. és fuck. ezerszer. és nem műsor volt, hanem egy profi zenász kifakadása, aki nem kapja meg amire számít a saját embereitől. ettől függetlenül tökéletes volt a hangzás, csak éppen nem 100%-ban tökéletes, hanem csak 99%-ban.
koncerten lényegesen feszesebb, élvezhetőbb a zenéje, mint a lemezeken és szerencsére a zenészek mostanában rá vannak kényszerítve az élő előadásokra, mert nincs bevételük a lemezek eladásából.
persze a legismertebb számával, amit a verve-vel adott elő korábban, a bitter sweet symphony-val fejezte be, dühösen-addigramárrekedten, de megint csak profin.
rock koncert.
és egy idegesítő közhely: az angolok csinálják a zenét, mindenki más utánozza őket (vannak kivételek, persze).