alig voltam néhány éves, legalábbis onnan visszanézve ahol most állok. tizenöt-tizenhat, és reménytelenül szerelmes abba a nőbe (ahogy mondtuk, de inkább lány volt), akibe nagyon sokan mások is a gimnáziumban, még a coca-cola, jégrakéta időkben.
egy bálon (ezt nagyon kurzívban kellene írnom, ha tisztelném a régi hagyományokat, mert egy izzadtságszagú tornateremben volt az a rendezvény) tudtam meg, hogy van más is, mint a piramis, hungária és miksa bácsi levelesládája (amiben még szerepeltem is, legalább egyszer. amikor először voltam abban a stúdióban -az egyik legnagyobb a rádió épületében, földszinten jobbra- miksa bácsi azt kérdezte tőlem, milyen folyók vannak montevideóban -mert ott éltünk korábban-, ami abszurd kérdés, mert a város egy olyan folyó tölcsértorkolatánál fekszik, amit mindenki tengernek hív, sőt vannak akik annak is hiszik. szóval csak a miguelete patak neve jutott eszembe, ami ott folyt a pedro trapani utca végén. de hát ez nem volt egy informatív válasz az uruguayi földrajz iránt érdeklődő rádióhallgató pajtásoknak. szomjasak maradhattak azon a vasárnapon). visszatérve: miután láttam, hogy szerelmem tárgya mással érzi jól magát, nem maradt más választásom, mint elszaladni. (pedig aznap este a két barátommal, akik hozzám hasonlóan minimum érdeklődtek azután az édes lány után, megittunk egy üveg bort a krisztina körúti kat. templom mögött. cigiztünk és amikor közeledtünk a gimnáziumhoz úgy döntöttünk, hogy végre felnövünk, ami egyet jelentett azzal, hogy részegek leszünk mindenáron, és ennek folyományaként -gondolom- lazák. magasságunk okán senki nem hitte el, hogy gimnazisták vagyunk, ezt kellett kompenzálni, mondanám ma már. szóval ott álltunk a kat. templom mögött és azon tanakodtunk, hogy fogjuk meginni a bort, ha nincs nálunk dugóhúzó. nagy nehezen benyomtuk a dugót. ez sikerélmény volt, amit egy újabb cigarettával jutalmaztunk. húztuk ki magunkat ott büszkén, cigivel és borral a kezünkben és úgy láttuk, hogy árnyékunk egyre hosszabban merészkedik ki a krisztina körútra, nem törődve a 80-as évek elejének egyre sűrűbb forgalmával. és akkor kinyílt a kat. templom hátsó ajtaja és kilépett (egy) a pap. éreztük, hogy megyünk össze, minden körülmény ellenére is. zavartan rohantunk el és léptünk be a bálba, ahol azt láttam, ahogy mondtam, hogy szerelmem tárgya mással érzi jól magát. szóval le sem szart.) ott hallottam – azt hiszem- először ezt a számot, amit aztán vele is egyszer a tanári asztal alatti emelvényen ülve, béna kazettás magnóról, mert még walkman sem volt akkoriban (lehet, hogy volt, de nekünk még nem, az biztos). és bár ma már nem ő jut eszembe erről a számról, most mégis volt egy hurok, ami visszavezetett hozzá, vagyis ehhez az emlékhez.
kalandor tendenciák
veszélyes és más világ
a csillag lassan felragyog
távcső nélkül láthatod
balettcipőben, álruhában
saljapinnal álmodok
sorsomat a rozsda marja
a végtelenbe táncolok
itt van az éj
a lámpafény
elveszett belőle rég
nem is tudom mitől ég
benn a titok benn az agyban
osztható és oszthatatlan
áram száll a véren át
érzem a drót áramát
elvesztette régi ízét
ellobbanó gondolat
a mindig késő gyorsvonattal
ott lenni egy pillanat
háttér a lét
nincs szenvedés
vágyaink mind eltaposva
végtelenített remény
rövidre zárt készüléken
közvetített pillanat
bemozdított hangulatban
némafilmként elszakadt
megtört a jég
ott állsz a fényben
száll az álom, áll a kép
fék nélkül is száll a gép
(vagy más az utolsó sor?)