mangósalsa

mint valami karibi tánc: mangó salsa.

volt egy hátszínem, meg édeskrumpli és nem egy sima salátát akartam hozzá. szóval körülnéztem a hűtőben és megtaláltam egy még egészen friss édeskömény-maradványt, egy mangót és petrezselymet, és már össze is állt.

a mangót akkora kockákra vágtam, hogy lehessen érezni nemcsak az ízét, hanem a textúráját is. kell még kicsi kockákra aprított édeskömény (plusz a zöldje), ugyanígy a kápia paprika (ilyenkor a legjobb), a shalotta hagyma, durvára vágott (sok) petrezselyem, lime, só, kevés olívaolaj. ennyi a leírás. ja! meg chili, ízlés szerint.

az édeskrumplit is tök egyszerűen csináltam: levágtam a két végét és be a sütőbe, 200 fokon 45 percig. a steak meg adott. mindenki, ahogy szereti.

kádár népe, hej!

“a kerékpározás és az aktív kikapcsolódás fejlesztésével és népszerűsítésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős kormánybiztos”

(a kormánybiztos feladatai közé tartozik többek közt a szabad vitorlázás, a kisvasutak népszerűsítése és fejlesztése, valamint a magyarországi sípályák fejlesztése és népszerűsítése). forrás: mno. adjuk hozzá még ezt is: https://zoom.hu/2017/08/15/visszater-a-kommunistak-statuszszimboluma-dontott-a-kormany
meg még ezer dolgot.

ez már nem is posztkádárista őrület. komcsik lettek a fiúk. nem színlelik.

sziget2017

 

 

polly jean harvey, istennő

és van egy istennő. meg van az a megállapítás, hogy öregkoromnál fogva tudom, hogy mindig, mindennél van jobb.
volt (legeslegelőször a queen koncert, 86-ba’), az iggy pop, david bowie, patti smith, lou reed, gyakorlatilag mindenki, aki fontosnak számított valaha. még a sex pistols is megvolt (a clash persze nem és ez nem orvosolható semmilyen módon már). és még csak a koncertekről beszélünk. meg csomó mindenki más, csak most és itt a nagy klasszikusokhoz akarom hasonlítani.
az ízlés, a kíváncsiság, a művészet és a modorosság (sajnos ez utóbbi sokkal gyakoribb) egymásra épülő rétegekből áll. minden az előző nagy élményhez képest lesz jó vagy rossz. mondjuk.

francba az esztétikával.

ma este pj harvey varázsolt egyet a szigeten, és egy nagyon vastag réteget pakolt rám. még izzadok.
a legjobb idősávot kapta: világosban kezdte és sötétben fejezte be. és ez szimbolikusan is igaz. már, ha a zene szimbolikáját vesszük alapul. de, francba az esztétikával.

két üstdob, három szaxofon, néhány gitár, dob, ilyenek a színpadon, és egy 47 éves (és kb. annyi kilós) istennő, aki fekete (holló)tollakban lépett a színpadra, köszönés nélkül, pontban félkor, hogy meglegyen a 90 perc. istennőhöz illően csak egyszer szólt izzadó népéhez: amikor a végén bemutatta a társait. akik gyaníthatóan apuka barátai voltak. persze olyan zenészekről van szó, mint például mick harvey (nem rokon). tessék csak utánanézni.
szóval nagyon vártam. nem volt még meg, ráadásul 2011-ben és 2016-ban olyan két lemezt csinált, hogy csak arra vártam, hogy a fentiek között, ő is „meglegyen”. és ez volt ez első magyarországi koncertje, remélem nem az utolsó, de miatta hajlandó leszek elmenni bécsig-prágáig-zágrábig. szóval a monarchián belül bárhová.

elaltatott az elején (még nappali világosságban, ami nálam nagy szó). az utóbbi lemez legszebb, legérzelmesebb-intellektuálisabb számait játszották, iszonyú jól, de nem volt ennél több egy ideig. profizmus.

és a hang. ilyet én még nem hallottam (pedig, ahogy az elején jeleztem: korom és tapasztalataim alapján van egy alap. de több szerénységet!). úgy értem, hogy eddig volt már, hogy azt mondtam: hú, az anyja! basz, de jó! stb. de polly jean hangja élőben jobb, mint a lemezeken. ugyanaz az erő és tisztaság, de kiengedve, bele a szigetbe: hátborzongató, hipnotikus. „de tényleg”, hogy ide nem illő módon belgát idézzek.

ha az elején elaltatott, tett róla, hogy lassan ébredjek, ahogy megy le a nap (a rock and roll az nem egy tánc). amikor az utolsó előtti lemezről a dark places-t játszották már megvettek és gombóccal a torkomban üvöltöztem.

itt egy hang a koncertről. dark places.

közben változik a felállás, követhetetlen, hogy hány hangszer van egyszerre fent a színpadon, és folyamatos a feszültség. néha azt gondolom, hogy pj harvey nick cave testvére. tudom, ez túl olcsó, de tessen csak meghallgatni a henry lee-t.
lassan vett le a lábamról, és a koncert végén már csak azt szerettem volna, hogy ez tartson örökké. legalábbis addig, amíg meg nem lesz a következő legjobb. és az utolsó előtti számnál (nem ismertem fel) úgy énekelt, mintha patti smith lánya lenne. az ilyen koncertek miatt van értelme a szigetnek.